A reneszánsz legfőbb piacai az Egyesült Királyság és az USA voltak. Az atomenergia úttörőiként – olyan várhatóan nagy piacok és országok lévén, amelyek látszólag feladták az új erőművek létesítésére irányuló terveket – az ezekben az országokban történő sikeres újjáéledés erős reklámot jelentett volna ezen új technológiáknak. A későbbiekben pedig a német és olasz nukleáris leállás várt visszafordítása még két további nagy és rangos piacot ígért.
Ezek a „követő” piacok mára nyilvánvalóan kiestek, bár az USA és az Egyesült Királyság kormányai úgy tűnik, figyelmen kívül hagyják azt a tényezőt, hogy a fukusimai katasztrófa esetleg hatással lehet az újonnan épített erőművekre. Az ösztönzők – az USA-ban hitelgarancia, míg az Egyesült Királyságban hosszú távú, nem piaci árakon kötött energiavásárlási megállapodások formájában – még mindig erősítik a terveket. A kormányok elkötelezettsége változatlannak tűnik.
Ennek ellenére nyilván nem tartható az a helyzet, hogy szemet hunyunk a fukusimai események felett. Az a remény, hogy a katasztrófát el tudjuk könyvelni egy olyan esetként, amelynek csak az olyan földrengéseknek és szökőáraknak kitett országok szempontjából van jelentősége, akik Mark I-es típusú forralóvizes reaktorokat üzemeltetnek, nem megalapozottabb, mint a remény, hogy Csernobilnak csak egy megmagyarázhatatlan módon működő bizonyos szovjet reaktormodell szempontjából volt jelentősége.
3+ generációs érvek
Az atomenergia-ipar valószínűleg legszívesebben elfelejtené azokat az érveket, amelyeket a 3+ generációs tervek mellett hozott fel. Röviden, a 3+ generációs reaktorok, melyek építése olcsóbb és könnyebb, a biztonság és egyszerűség álomkombinációját jelentették volna. A várható építési költség (a kamatköltségeket nem számítva) nem lett volna több, mint 1000 dollár/kW, így egy átlagos 1500 MW-os atomerőmű 1,5 milliárd dollárba került volna. Ez sokkal kevesebb, mint az 1990-es években megépített néhány erőmű költsége, és nyilván nem véletlenül; ez a szám azt jelentette volna, hogy az atomerőművekből származó energia versenyképes lesz a gáztüzelésű erőművekből származó energiával.
Az 1000 dollár/kW-os ígéret azonban hamar szertefoszlott, amikor 2004-ben a finnországi Olkiluotóból megérkezett az első megrendelés, és az erre készített árajánlat az említett összeg több mint kétszerese volt. A francia Areva társaság által gyártott európai nyomottvizes reaktor, illetve eddigi egyetlen nyugati utódja, a francia Flamanville építése tragikomédiába fulladt. Mára mindkét erőmű építése 5 évvel van elmaradva az ütemterv mögött, és a legutóbbi becslés szerint kétszer annyiba fog kerülni, mint amennyit az építés kezdetén beterveztek. A legutóbbi komoly becslések és a 3+ generációs modellekre az utóbbi években tett ajánlatok már 6000 dollár/kW-os nagyságrendű árakat tartalmaznak.
A finanszírozás azonban csak részben szól az építési díjról. A legfontosabb tényező azon (az eddigi tapasztalatok szerint jelentős) kockázat, amely az építési idő elhúzódásából és a költségek megnövekedéséből ered, és amelyet Olkiluoto és Flamanville tapasztalatai még inkább megerősítettek. A bankok jelezték, hogy nem hajlandók viselni ezt a kockázatot, így az három lehetséges érdekeltre marad: a közműszolgáltatókra, a kereskedőkre, vagy az államon keresztül a fogyasztókra. A múltban az atomerőműveket azzal a feltételezéssel építették, hogy a kockázatot a fogyasztók fogják viselni, mivel az energiaárakon az összes felmerült költség megtérül majd. Amikor az 1970-es évek végén az USA szabályozó hatóságai a pénzügyi szektortól érkező nyomás ellenére nem voltak hajlandóak az összes költséget áthárítani, a rendelések hirtelen leálltak, és sok erőművet, amely már építés alatt volt, egyszerűen otthagytak.
Egy évtizeddel később, amikor Nyugat-Európában a monopóliumokat elkezdték felváltani a versenyen alapuló energiapiacok, az atomenergia ott sem maradt megfizethető alternatíva. Bár Finnország is egy versenyalapú energiapiac része, az Olkiluoto-t ettől teljesen elszigetelték az energiavásárlási megállapodások, amelyek az erőmű teljes élettartamára szólnak, és igazodnak a ténylegesen felmerülő költségekhez, legyenek azok bármekkorák.
Hasonlóképpen, annak ellenére, hogy Franciaország elméletileg nyitott energiapiac, a Flamanville építője, az EDF gyakorlatilag továbbra is monopolhelyzetű szolgáltató.
Az USA 2002-ig visszanyúló újjáélesztési kísérletének alapja a kockázat áthárítása volt a bankokról az adófizetőkre az atomenergia-projektekre nyújtott hitelgarancia által. Az államadósság még a mai gazdasági helyzetben is kellően jó a bankok számára, és lehetővé teszi a jegybanki alapkamatnál alig magasabb kamattal való kölcsönhöz jutást. Azonban az eladó országok valószínű vonakodásán kívül attól, hogy saját adósságukhoz csapják ezeket a kölcsönöket, más problémák is vannak a hitelgaranciákkal.
Először is, nemzetközi egyezmények értelmében a hiteldíjat valamilyen díj vagy magasabb kamatláb formájában többletköltséggel kell növelni, amely tükrözi a kockázatot. Ha ezen többletdíj hűen tükrözi a kockázatot, logikusan olyan mértékű kell legyen, mintha a kockázatot a magánszektor vállalná. Tehát ha a hitelgaranciát gazdaságos áron nyújtják, nem jelent pénzügyi előnyt. Másodszor, ha a projekt félresiklik és a költségek emelkedni kezdenek, a szolgáltatónak muszáj pénzt kölcsönöznie a piacról, hogy támogatni tudjon egy bukásra ítélt projektet, amiért a részvényesek valószínűleg nem fognak tülekedni.
A lehetőség, mely szerint az erőmű eladója vállalja a kockázatot, Olkiluoto óta már nem reális.
Amikor a projekt elkezdett félresiklani, az Areva elkezdte megszegni a ’kulcsrakész’ szerződését, és választott bíróság fogja eldönteni a vitát arról, ki fogja megfizetni a több milliárd eurós többlet költséget. Nem valószínű, hogy ma bármelyik eladó kulcsrakész szerződési ajánlatot tenne, és ha tennének is, a bankok erre nem adnak hitelt.
A kockázat áthárításának kérdése ezzel visszakerül oda, hogy a fogyasztókat kellene meggyőzni a kockázat viseléséről. Az USA legreménytelibb projektje, a Toshiba/Westinghouse által épített, két AP1000 reaktorból álló Vogtle projekt egy olyan államban (Georgia) létesül, ahol az állam már a projekt építése előtt lehetőséget ad a költségek visszagyűjtésére. A másik reményteli projekt, a szintén két AP1000 építését célzó Summer szintén egy együttműködő kormányzattal bíró államban (Dél-Karolina) létesül. Valószínűtlennek tűnik, hogy lesz még olyan állam, amelynek vezetése hajlandó lesz a költségeket a fogyasztókkal megelőlegeztetni, különösen, ha ezen két erőmű esetében a dolgok rosszra fordulnak. Azt a két projektet, amely versenyalapú energiapiaccal rendelkező államokban létesült, gyorsan veszni hagyták.
Az Egyesült Királyságban, annak ellenére, hogy a kormány ígérete szerint új nukleáris program nem fog állami támogatást kapni, most valószínűleg a zöldáram ár és a különbözetre vonatkozó szerződések fognak napirendre kerülni. Ezek gyakorlatilag biztosítják, hogy az atomerőművek által termelt minden áram előre meghatározott, a piaci folyamatokat figyelmen kívül hagyó áron kerüljön eladásra.
Az EDF a legvalószínűbb fejlesztő az Egyesült Királyságban. Hogy belevág-e egy EPR létesítésébe az országban, az valószínűleg attól függ, a modell ki tudja-e küszöbölni az Olkiluotónál és Flamanville-nél felmerült problémákat, ill. hogy a különbözetre vonatkozó szerződések milyen mértékben fedezik a költségeket. Mivel a szerződési feltételeket piacinak fogják beállítani, a fogyasztók soha nem tudják meg,
valójában miért fizetnek. De ha a létesítés folytatódik, feltételezhetjük, hogy erős költség-visszatérítési garanciák kerültek beépítésre. Hogy az Európai Bizottság mit szól az ilyen szerződésekhez, amelyek nyilvánvalóan megkülönböztető állami támogatást jelentenek, és valószínűleg ellenkeznek az EU szabályozásával, majd kiderül.
BRIC országok + Dél-Korea
Az utóbbi években az új atomerőművek domináns megrendelője Kína volt: 25-öt ez az ország rendelt meg a 38 reaktorból, amelyet 2008 és 2010 között kezdtek építeni világszerte. Ezek közül hat Gen III+ modell volt, négy AP1000 és két EPR. Majdnem az összes többi egy Franciaországból az 1980-as években importált modellen alapult, amelyet pedig még az 1970-es évek elején vettek át a Westinghouse-tól. Efelett a CPR1000 modell felett már láthatóan eljárt az idő, és már Fukusima előtt is tervben volt, hogy az AP1000 fel fogja váltani. Ez nagy lépés lett volna az AP1000 számára, olyan volumenű megrendelést biztosítva, ami lehetővé tette volna a költségcsökkentést és a gyermekbetegségek kiküszöbölését. Ezzel szemben az EPR-nek úgy tűnik, nincs kilátása további megrendelésekre Kínában.
A feszített ütemű építkezésnek azonban mutatkozni kezdtek a jelei. 2011-ben egyetlen új projekt sem kezdődött, míg 2010-ben ez a szám még 10 volt. Fukusima erre bizonyos mértékig magyarázatot ad, de a katasztrófa beütése előtt, 2011 első három hónapjában sem indult projekt. A lelassulás mögött az AP1000 magas költségei állnak. Úgy tűnik, a kínai nagy szolgáltatók más alternatívákat keresnek.
Állítólag most a CPR1000-ből fejlesztett saját modellek, ill. a kisteljesítményű moduláris reaktorok kerülnek előtérbe. Kína mindig is értett ahhoz, hogyan győzze meg a nukleáris ipar képviselőit arról, hogy technológiájuknak nagy jövője vagy az országban. Nem tisztázott, vajon az SMR-ekről és az új fejlett modellekről való tárgyalás folytatódni fog-e. Kína sokkal kevésbé tűnik elkötelezettnek az atomenergia mellett, mint egy évvel ezelőtt volt. Arról is folynak találgatások, hogy Kína exportba kezd, azon a teljességgel alaptalan feltételezésen alapulva, hogy reaktorai olcsók lesznek, és meg tudja
építeni őket a hazai földtől távol is. Dél-Afrika különösen lelkesedik a kínai modellekért, de még a jövő zenéje, vajon ez a lelkesedés tényleges megrendelésekké válik-e.
A valóság az, hogy Kínának sokkal kevésbé van szüksége az atomenergiára, mint amennyire az atomenergia iparnak Kínára. A maga részéről Oroszország Csernobil után több mint két évtizedig nem rendelt reaktorokat a saját piaca számára. Hat erőmű, melyek építését Csernobil előtt kezdték, bőven a 21. században lett csak kész. Egy kivételével (ez az egy a csernobili modell szerint készült) ma már mindegyik használatban van. Az utolsót 2011-ben adták át, 25 évnyi építés után.
2008-ban Oroszország újra rendelni kezdett, egy új modellt, amely állítólag Gen III+ volt. 2008-10-ben a kormány évi két reaktor építését kezdte meg. Export rendelésekről is jelentést tett, Törökországba, Vietnámban, Indiába és Bulgáriába, bár ezek közül még egyetlen projektben sem történtek komoly munkálatok. Hálózatba kapcsolta az iráni reaktort is, amelynek építése még 1975-ben kezdődött meg; ez egy orosz reaktor és egy Siemens tartály érdekes keverékének látszik.
Hogy az orosz modell kielégíti-e a nyugati hatóságok igényeit, nem tudjuk, de az orosz gyártó, a Rosatom késznek tűnik olyan üzleteket kötni, amelyeket egyetlen más gyártó sem, és nem csak Iránban. Törökországgal négy reaktor építésére és működtetésére szerződött le, úgy, hogy az energia nagy részét fix áron adja el, amely a jelentések szerint kb. 100-120 euró/MWh (126,87-152,32 dollár/MWh).
India számára már majdnem befejezett két reaktort Kudankulamban, és állítólag tíz továbbira van szerződése, bár az indiai törvények lehetővé teszik, hogy baleset esetén az eladó korlátozott mértékben felelősségre vonható legyen, annak ellenére, hogy ezt nemzetközi szerződés egyébként kizárja. Oroszországgal kapcsolatban felmerül a kérdés, vajon be tud-e jutni a nagyobb fejlettebb országok piacaira, továbbra is tud-e olyan ajánlatokat tenni, mint eddig, és vajon a technológia túljut-e a nyugati hatóságok rostáján.
India ezzel szemben mindig csak halogatja, hogy nagy atomenergia piaccá váljon. A rendelések részben az ország 1975-ös atomfegyver vizsgálata miatt felmerült ügyeknek, és annak köszönhetően maradtak el, hogy Új-Delhi visszautasította az atomsorompó egyezmény aláírását. Emellett pénzügyi problémák is adódtak, és az ország építési költség és idő mutatói sem túl jók. Az indiai erőművek megbízhatósági mutatója valószínűleg a legrosszabb a világon. Az ország majdnem összes jelenlegi erőműve a kanadai CANDU modell alapján készült, amelyet még az 1975-ös indiai tesztrobbantás előtt importáltak.
Az atomsorompó egyezmény szigorításait megkerülő 2007-es egyezség állítólag az Areva (EPR-ek), Toshiba/Westinghouse (AP1000-k) és a GE-Hitachi (ABWR-ek) felé irányuló megrendelések egész áradata előtt nyitotta meg az utat. A jelentések szerint mindegyik további hat reaktorra szólt, a Rosatomtól rendelt tíz reaktoron felül. India a CANDU modellből is további hat építését tervezi. Egyik üzlet sem látszik azonban még biztosnak, és előfordulhat, hogy az eladói felelősség, ill. pénzügyi kérdések miatt – az eladók nagyon erős támogatást kérnek állami hitelgaranciák formájában – csak töredékük fog ténylegesen megvalósulni.
Dél-Korea jó hírnevet szerzett magának az atomerőművek költség- és időtakarékos építése, ill. megbízható üzemeltetése terén. Ennek ellenére csak 2009-ben lépett a nemzetközi piacra, amikor négy reaktort adott el az Egyesült Arab Emírségeknek, több mint 20%-kal aláígérve az Areva és a Toshiba árainak. Ez nagy fejtörést okozott Franciaországban és Japánban, ahol az atomenergia szektor számára megalázó volt, hogy egy olyan ország győzte le, amelyet technológiailag maguk mögött állónak tartottak. A Dél-Korea által kínált modell a US one, Combustion Engineering System 80+ dizájnon alapul, amely 1997-ben kapott biztonsági jóváhagyást az USA-ban, azonban ma már jelentős fejlesztésre szorulna ahhoz, hogy Európában és az USA-ban engedélyezzék. A munka még nem kezdődött el az Emírségekben, és csak később derül ki, vajon Dél-Korea ajánlata reális volt-e, vagy súlyosan tévedtek az árazásnál, figyelmen kívül hagyva az anyaországtól távoli építés miatt felmerülő költségeket. Ha a dolgok zátonyra futnak, Korea szereplése a nukleáris export piacon valószínűleg rövid életű lesz.
Eredeti cikk elérhető itt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése