Hány nukleáris baleset történt eddig valójában?

Egyenlőre Csernobil volt a világ legrosszabb civil atomkatasztrófája. Ám nem ez volt az
egyetlen: az atomenergia története tele van balesetekkel, egészen a mai napig – a
részleges leolvadásoktól a sugárzó szivárgásokon át a belső rendszerhibákig. A jelentések
azt mutatják, hogy ezek a balesetek nem köthetőek egy adott időszakhoz, országhoz vagy
reaktortípushoz, ezzel is alátámasztva azt, hogy az atomenergia eredendően veszélyes.

Csernobil óta közel 800 jelentős balesetet jelentettek hivatalosan a Nemzetközi
Atomenergia-Ügynökségnek. Az ügynökség kialakított egy értékelési rendszert a
problémák osztályozására, ez az INES . Ez egy 0-tól 7-ig terjedő skálán különbözteti meg
és értékeli az eseményeket abból a szempontból, hogy milyen hatással vannak a
lakosságra és a környezetre, illetve mely biztonsági és védelmi rendszerek sérültek.

Míg a csernobili katasztrófa az egyetlen, amelyik a legmagasabb, 7-es fokozatú besorolást

kapta, számos kisebb-nagyobb balesetet jelentettek hivatalosan:
Az 5-ös fokozaton eddig egyet, a Three Mile Island-i részleges leolvadást jegyzik, ahol hűtési
probléma miatt a reaktorban levő fűtőelemek körülbelül egyharmada megolvadt 1979. március 28-án. A reaktor tönkrement, és az anyagi kár igen nagy volt.
Négyes fokozaton 4-et, amelyek Japánban, Indiában, Belgiumban és Egyiptomban
történtek.
A 3-as fokozaton 31-et, melyből 12 érintett atomreaktorokat; ezek 19 országban
történtek, többek között Svédországban, az USA-ban, Kínában, Spanyolországban,
Franciaországban és az Egyesült Királyságban, na és persze a magyarországi Pakson,
2003-ban. A 2-es fokozaton 254-et, ebből 132 érintett atomreaktorokat 34 országban.


A csernobili katasztrófa az emberi hiba és a technikai üzemzavar kombinációja volt, és a
magas besorolást kisebb szintű hibák sorozata miatt érdemelte ki. Hasonló minták
figyelhetőek meg más történelmi balesetekben: gyakran számos tényező összjátéka
váltotta ki őket; a politikai és/vagy gazdasági nyomás az üzemeltetőn szintén gyakran
játszott szerepet. Arról van szó napjainkig, hogy akkor lesz elég, azaz minél több profit
az üzemeltetők szerint, ha a lehető legfolyamatosabban üzemel egy atomerőmű. Így
előfordulhat, hogy nem jut elegendő idő a karbantartásokra, stb. Mivel az atomerőművek
roppant drága építmények, amelyek többnyire csak valamilyen óriási hitelből, illetve
állami támogatásokkal valósulhatnak meg. S ezen hitelekhez, támogatásokhoz
megvannak a kiszámolt törlesztőrészletek, amikhez pedig megvannak, hogy egyes
években mennyi áramot kell termeljen s eladjon az erőmű. Ebből a szempontból érthető
lenne, hogy miért nem akarnak “holmi apró-cseprő hiba miatt” a tulajdonosok illetve az
üzemeltetők hosszú napokig, ne adj isten, hetekig,hónapokig állni egy erőművel, hiszen
az ő zsebükbe megy a profit. Az esetleges balesetek, katasztrófák következményeit
viszont tömegek szenvedik el. Sokszor pusztán a véletlenen múlik, hogy a kis hibák és
zavarok óriási katasztrófához, vagy csak kisebb balesethez vezetnek-e.

A következőkben a közelmúlt nukleáris baleseteinek számos példája olvasható, amelyek jóval Csernobil
után történtek, és az ipar tanulhatott volna belőlük:

Davis-Besse (USA), 2002. március – az USA, a világ legnagyobb atomerőmű-flottájával
rendelkező országa épp csak elkerült egy balesetet a Davis-Besse reaktorában 2002-ben.
Kiderült, hogy a korrózió nagyon közel jutott ahhoz, hogy behatoljon a létfontosságú
reaktortartályba – ez egy olyan baleseti forgatókönyv, amely végül a reaktor
leolvadásához is vezethet. A tartályt rendszeresen ellenőrizni kellett volna, de a korrózió
egy évtizedig észrevétlenül terjedt. A felelős munkásokat elítélték az ellenőrzési
előírások és jelentések meghamisításáért.

Tokaimura (Japán), 1999. szeptember – Komoly baleset egy nukleáris fűtőanyag-gyártó
létesítményben. Három munkás durván megszegte a biztonsági eljárásokat: 19%-os
dúsítású uránt használtak az előírt 3-5%-os érték helyett, és 16 kg-nyi oldatot öntöttek a
konténerbe, a szabály szerinti 2,4 kg helyett. Így az anyag elérte a kritikusságot, és egy
irányíthatatlan nukleáris reakció indult be. Intenzív sugárzás keletkezett, amely nem csak
a munkásokat, hanem a közvetlen környéket is érintette, ahol gyanútlan polgárok ezrei
éltek. A cégnek legalább egy órába telt felismerni és beismerni a helyzetet, mielőtt
értesítették a hatóságokat, és csak jó pár órával később kezdődött meg a háztartások
kitelepítése. A létesítmény kerítésénél mért sugárzás a normális szintek 15 000-szeresét is
meghaladták. A baleset körülményei hasonlóak voltak a csernobiliéhoz: a biztonsági
előírások súlyos megsértése, emberi hibák sorozata, illetve a hatóságok és a lakosság
azonnali értesítésének elmaradása a kockázatokról. A vizsgálatok azt is megmutatták,
hogy a cég megkerülte az előírt technológiai eljárásokat, hogy felgyorsítsa a termelést, és
hogy nem volt vészhelyzeti eljárás egy ilyen típusú baleset esetére, mert senki sem
gondolta, hogy ilyen bármikor is bekövetkezhet.


Forsmark (Svédország), 2006. július – Egy atomerőmű közel került egy leolvadáshoz,
üzemzavarok sorozatát követően. Egy erőművön kívüli rövidzárlat után a reaktor
működéséhez (például a biztonsági rendszerekhez és a hűtőszivattyúkhoz) szükséges
áramellátás elégtelenné vált, és az 1-es egység reaktora leállt. Ám egy nagy atomreaktor
még leállított állapotban is rengeteg áramot igényel a forró fűtőanyag aktív hűtésére, és a
vezérlőrendszerek üzemben tartására. Ebben az esetben viszont a négy tartalék
dízelgenerátorból eleinte egyik sem, s végül is csak kettő működött. Ez részleges
áramszünetet okozott az erőműben, amely során az üzemeltetők azért küzdöttek, hogy a
reaktort az irányításuk alatt tartsák, mivel sok mérőeszköz nem működött, és az
vezérlőképernyők elsötétültek. 22 percükbe került, hogy a helyzetet újra a kezükben
tudják tartani – ha ez tovább elhúzódik, leolvadás is történhetett volna. A Forsmark
hajdani alkalmazottja, Lars-Olov Höglund azt mondta, hogy áram nélkül a hőmérséklet
30 perc után túl magasra nőtt volna, és a reaktor megsérülhetett volna.
Két órán belül megtörténhetett volna a leolvadás is.
A Svéd Atomenergia-felügyelőség (SKI) ezt a határt 8 órára teszi 2 helyett. Az ezt követő
ellenőrzések során azt találták, hogy más svéd reaktorok is hasonló problémával
küzdöttek, amelyeket korábban nem vettek észre.

Kozlody (Bulgária), 2006. március – Egy modern nyomottvizes reaktornál a fűtőrudak
több mint harmada beragadt és nem esett le, ami azt jelenti, hogy veszélyhelyzet esetén
nem lehetett volna leállítani a reaktort. A hatóságoknak hónapokba került jelenteniük a
balesetet, és megpróbálták lekicsinyíteni a súlyosságát. A bolgár nukleáris biztonsági
hatóság korábbi elnöke, Georgij Kaszcsijev elmondta, hogy a baleset jelentősége ahhoz
fogható, mintha „teljes sebességgel vezetnénk egy mozdonyt, működőképes fékek
nélkül.” Persze egy óriási, ráadásul hasadó anyaggal teli mozdonyt képzeljünk el.

Sika (Japán), 1999 – A biztonsági rendszerek rutinellenőrzése során három fűtőrúd
kiesett a reaktormagból, és irányíthatatlan nukleáris reakciót indított be. A vészrendszer
ezután leállt, és az üzemeltetőknek kézzel kellett megoldaniuk a problémát, amely 15
percet vett igénybe. Mindez a fűtőelemek átrakásakor történt, amikor egy reaktortartály
nyitva volt, ezáltal az ajtók tárva-nyitva álltak, így az esetleges sugárzás simán
kiszivároghatott rajtuk keresztül. A balesetet szőnyeg alá söpörték, és csak 8 évvel
később jelentették a nemzeti nukleáris felügyelőségnek.

Kasivazaki-Kariva (Japán), 2007. július – egy 6,7-es erősségű földrengés rázta meg a
világ legnagyobb atomerőművét, amely hét reaktorból áll, és Japán nyugati tengerpartján
helyezkedik el. A reaktorokat nem arra tervezték, hogy ellenálljanak egy ilyen erős
földrengésnek, mivel a helyszínt nagyobb tektonikus törésektől mentesnek tudták, és így
a földmozgások ilyen szintjét elképzelhetetlennek tartották. Az utak és az infrastruktúra
megrongálódása miatt a tűzoltóknak több órába került a helyzetet az irányításuk alá
vonniuk, és egy nagyívű veszélyhelyzeti kitelepítés teljesen lehetetlen lett volna. A károk
az atomerőmű hosszú távú leállításával jártak, és számos reaktor a mai napig üzemen
kívül van.

Az atomreaktorok új generációja még mindig nem biztonságos.


Noha az atomreaktorok átestek némi korszerűsítésen Csernobil óta, a technológia
balesetekre érzékenységének alapvető okai továbbra is ugyanazok: tervezési hibák,
építéskor keletkezett hibák (amelyek lehetnek indirektek és direktek, csak hogy egy
egyszerű példát említsük: spórolás az extra minőségi követelményű óriási beton és
vasbeton szerkezetek megépítésekor, kevesebb vas, rosszabb beton alkalmazása, stb),
váratlan technikai üzemzavarok, üzemeltetői hibák, az ipar egészének átláthatatlansága,
gazdasági és politikai nyomás, illetve lehetséges természeti csapások, vagy akár
terrortámadások.


Az atomreaktorok új, „harmadik generációja” elméletileg részben passzívan is
biztonságos, de már itt is mutatkoznak a kudarc jelei. A francia EPR reaktorokat,
amelyeket a franciaországi Flamanville 3-ba és a finnországi Olkiuloto 3-ba építenek
napjainkban, 2012-ben is, az új nukleáris technológiai áttörés zászlóshajóiként
reklámozták. Ennek ellenére az Olkiuloto 3 építésének kezdete után 4 évvel a finn
nukleáris biztonsági hatóság már több mint 3000 (!) minőségi és
biztonsági hibát azonosított. Az építési hibákon kívül a nukleáris szabályozó hatóságok
számos országban adnak hangot aggodalmunknak már a reaktor tervrajza kapcsán. Ezen
hibák némelyike megnövelheti egy komoly baleset kockázatát. Hasonló módon a
legújabb tervezésű amerikai reaktorral, az AP1000-rel kapcsolatban is aggályok merültek
fel – habár még nincs megbízható tapasztalat az építését illetően.


A tervezési és építési problémákon túl az új generációs atomreaktorok egy szempontból
biztosan súlyos biztonsági kockázatot jelentenek, mert nagyobb mennyiségű sugárzást
bocsáthatnak ki egy nagy baleset esetén páratlan méretük és a magas kiégésű
fűtőanyagok használata miatt; mindkét módosítást a reaktorok gazdaságosságának
növelésével indokolják.

Nukleáris Energia - Egy szertefoszlott álom

The Economist
2012. március 10.

Egy évvel Fukusima után a nukleáris energia jövője koránt sem fényes, köszönhetően a költségeknek és nem utolsó sorban a biztonságnak.

Az atomi részecskében rejlő hatalmas energia ”az egész világot a sivatagos kontinenstől a fagyos sarkokig egyetlen élettel teli Paradicsommá változtathatná”, mondta Frederick Soddy kémikus 1908-ban. Hadászatilag ez az energia épp az ellenkezőjével fenyeget, beláthatatlan módon képes sivataggá változtatni kerteket. Az idealisták álma az volt, hogy civil keretek közt helyre áll az egyensúly és rengeteg olcsó, megbízható és biztonságos elektromos árammal látja el a világot évszázadokig. De nem ez történt és nem úgy tűnik, hogy a közeljövőben ez változna.

A 26 évvel ezelőtti nukleáris energiára visszatekintve azt láthatjuk, hogy a hanyatló nukleáris ipar fejlődésének egyetlen útja az, ha „rengeteg nukleáris erőművet építenek, majd az évek során felhalmoznak egy csomó adatot arról, hogy nem történt haláleset, vagy súlyos baleset és ennek vitathatatlan következménye az olcsóbb energia.” Ez egy korrekt vizsgálat ám a végeredmény miszerint a nukleáris ipar „éppoly biztonságos mint egy csoki gyár” amolyan tánc az ördöggel. Kevesebb mint egy hónappal később az ukrajnai Csernobil atomerőmű egyik reaktora irányíthatatlanná vált és felrobbant, megölve az éppen akkor ott dolgozókat, valamint jó néhányat az utómunkálatokra a helyszínre küldött emberek közül. A sugárfertőzés szétterjedt, lakhatatlanná téve a vidéket, tízezreket arra kényszerítve, hogy elhagyják az otthonukat. A sugárfertőzés által okozott kár a mai napig nem ismert. A kilakoltatottak által érzett düh és kín egyértelmű volt.

Et tu Japán

25 év elteltével, amikor már szinte a „nukleáris energia reneszánszáról” beszélhettünk ismét megtörtént. A Japán „nukleáris falu” bürokratái, politikusai és iparosai nem egy pusztuló autokratikus állam csinovnyikai voltak, mint a csernobili bűnbakok. Ők elszámolással tartoztak a választóik, részvényeseik, valamint a társadalom felé, mégis hagyták, hogy elragadja őket a nukleáris energia iránti hév. Elhanyagolták az előírásokat, biztonsági rendszereket, amik nem léptek működésbe, valamint figyelmen kívül hagyták a tektonikus veszély lehetőségét és ezalatt végig a nukleáris biztonság mítoszát hirdették.

Nem minden demokrácia működik ilyen gyengén, de a nukleáris energia egyre kevésbé lesz a demokráciák kizárólagossága. Az egyik legnagyobb befektető a közeljövőben Kína, de nem azért mert olyan sokat áldoznának a nukleáris energiára, hanem azért mert egy csekély befektetés is hatalmasnak számít a többiekhez viszonyítva egy ekkora gazdaságban. Kína biztonsági előírásai valószínűleg Fukusimára alapulnak majd, hiszen néhány új létesítményük már most is a legmodernebb és legbiztonságosabb tervezések közé tartozik. A biztonság azonban több, mint jó tervezés. Független szabályozást és aprólékos, kellő önkritikával rendelkező biztonsági kultúrát igényel, amely folyamatosan ellenőrzi a rizikófaktorokat, amik elkerülhették a figyelmét. Ezek azonban nem azok a dolgok, amiket Kína vagy akár Oroszország, aki szintén tervezi jó néhány erőmű megépítését meg tudna valósítani.

A független szabályozás minden olyan országban nehézségekbe ütközik, ahol az iparágat jórészt a kormány támogatja. Mégis, ahogy azt e heti külön riportunkban megírtuk, kormányzati segítség nélkül a magán cégek egyszerűen nem építenének atomerőművet. Ez részben a helyiek ellenállása, valamint a kormányzati előírások változásában rejlő kockázat miatt van így, ahogy az Németországban is történt, ahol Fukusima után, az addig biztonságosnak ítélt erőműveket a kormány leállíttatta, mely hideg zuhanyként érte az iparágat. De leginkább a reaktorok rendkívül magas költsége befolyásolja a befektetőket. Az alacsonyabb költségvetésű, poszt csernobili tervek nem valósultak meg. Az a pár új reaktor, amely Európában épül már rég túllépte az eredetileg is magas költségvetést. Amerikában, a világ legtöbb nukleáris erőművével rendelkező országban, a palagáz vitte le az árát az alternatív energiának. Új nukleáris létesítmények építése ott is csak az olyan stabil piacon lehetséges, mint a dél-keleti régió.

Egy jóval költségesebb világ technológiája

Ahhoz, hogy a nukleáris energia nagyobb szerepet játsszon a világban vagy olcsóbbá kell válnia vagy az alternatív energiaforrásoknak kell drágulniuk. Elméletileg a második variáció biztatóan hangzik, hiszen a fosszilis fűtőanyag által okozott környezeti károkért jelenleg senki nem felelős. A káros anyag kibocsátás megadóztatása a fosszilis fűtőanyag árának emelkedéséhez vezetne. Már régóta szót emeltünk a káros anyag kibocsátási adó bevezetése, valamint a energia támogatás eltörlése mellett. A gyakorlatban azonban a szén energia költsége nem indokolja a nukleáris energia használatát. Nagy Britannia szén energia költség minimuma, mely azonos árakat garantál 2020-ig és mely ár jelenleg négyszerese az európai piaci árnak új erőművek építését hivatott elősegíteni. Úgy tűnik azonban, hogy további ösztönzésre lesz szükség, hiszen kevés jel mutat arra, hogy a magas árakat mindenhol be lehetne vezetni és azt hosszú távon fenn lehetne tartani.

Még akkor is, ha a szén energia árának emelkedése hozná el a változást, a nukleáris energia sokkal versenyképesebb volna, ha valamivel olcsóbb lenne. A kormányzati vizsgálatok és évtizedekre visszanyúló fejlesztési programok ellenére ez nem tűnik valószínűnek. A fejlesztések ott virágoznak, ahol több tervezet versenyezhet egymással, ahol az újoncok könnyen bekapcsolódhatnak és ahol rugalmasak a szabályozások. Számos megújuló energiához kapcsolódó technológia megfelel ezeknek a feltételeknek és olcsóbbá válik ennek következtében. A nukleáris energiára vonatkozóan azonban ez az út nem járható. A javaslattevők szerint a sorozat gyártott reaktorok kiválthatnának párat a napjaink behemótjai által okozott problémák közül. De a valódi újítás érdekében az ilyen reaktoroknak hatalmas, versenyképes piacra volna szüksége. Ilyen piac pedig nem létezik.

A nukleáris fejlesztés még mindig lehetséges, de nem egy gyors folyamat, mint ahogy a bálnák is lassabban fejlődnek a muslicáknál. Ez azonban még nem jelenti a nukleáris energia hirtelen eltűnését. Napjaink reaktor beruházásai a 22-ik században is működhetnek, míg a jól irányított még évekig működőképes reaktorok leállításának, mint ahogy az Németországban történt nem sok értelme van. Az olyan országok melyek nem látják biztosítottnak az egyéb energia források biztonságát továbbra is építenek majd reaktorokat csak úgy mint azok az országok, melyek rendelkeznek a megfelelő anyagi háttérrel nukleáris fegyver gyártásához. Abban az esetben pedig,ha a fosszilis fűtőanyagok ára emelkedik és magas is marad a rendelkezésre álló mennyiség csökkenése vagy az adók miatt, a nukleáris energia újból felvirágozhat. Ám a globális felvirágoztatás ígérete már örökre a múlté.

A The Economist eredeti cikke itt található meg.

A NISA ideiglenes szakértői csoportja már korán jelezte a reaktor leolvadását

TATSUYUKI KOBORI újságíró

 2012. március 4.

Két hónappal annak nyilvánosságra hozatala előtt, hogy a Fukusima 1. sz. atomerőmű három reaktorában megolvadtak a fűtőelemek, a japán Nukleáris és Ipari Biztonsági Ügynökség (NISA) szakértői kezében már voltak erre utaló adatok, azonban semmilyen intézkedés nem történt e jelentős információ nyomán.

Az Asahi Simbun című lap által a közérdekű adatok nyilvánosságára hivatkozással megszerzett dokumentumok szerint a csoport egy jelentésében arra a következtetésre jutott, hogy egy héttel a nagy kelet-japán földrengés után, március 18-án délután 2:45-kor olvadási folyamatok indultak meg az 1-3. számú reaktorokban.
A NISA azonban nem tette közzé a csoport által készített elemzést, mivel a testület csak egy ideiglenes szerv volt, mely sietősen állt össze körülbelül 10 tisztségviselő, köztük az iparügyi minisztérium és a Japán Nukleáris Energiabiztonsági Szervezet képviselőinek részvételével.
Eiji Hiraoka, a NISA igazgató-helyettese azt nyilatkozta, azért nem kezelte elsődleges fontosságúként az elemzést, mert nem voltak arra vonatkozó szabályok, hogyan kell eljárni az ideiglenes szervezetek által készített anyagok tekintetében.

„Nem szabad elsiklanunk afelett, hogy nem sikerült integrálnunk a csoportot a hivatalos szervezeti struktúrába”, mondta Hiraoka.

Az erőmű üzemeltetője, a Tokyo Electric Power Co. (TEPCO) május 15-én ismerte el az 1. számú reaktor és május 24-én a 2. és a 3. számú rektorok leolvadását, két hónappal azt követően, hogy a március 11-i földrengés és cunami megtépázta az erőművet.
A NISA csak a TEPCO bejelentése után ismerte el a leolvadásokat. A csoport által készített elemzést nem használták fel sem a nyilvánosság tájékoztatása, sem az atomkatasztrófa nyomán tett egyéb kezdeti intézkedések során.

Az ad hoc csoport március 14-én kezdte meg tevékenységét a NISA vészhelyzetek elhárítására szakosodott központjának (Emergency Response Center) berkein belül.
A csoport felállítását a NISA stratégiai és koordinációs részlege kezdeményezte, hogy megalapozott értékelésekhez juthasson, mivel az elemzések elkészítéséért egyébként felelős részlegeket lefoglalta a vészhelyzeti intézkedések megtétele.
A csoport elemezte a vízszintekkel és -nyomással kapcsolatos adatokat, valamint a Konténment Légköri Megfigyelő Rendszer adatait, mely a reaktorok konténmentjeiben lévő sugárzásszinteket méri. Az adatok a TEPCO által folyamatosan teljesített adatszolgáltatásból származtak.

Március 15-én az 1. és 2. számú reaktorokban hirtelen megemelkedett a sugárzásszint, ami arra utalt, hogy olvadt fűtőelemek kerültek a konténmentek aljára. A leolvadás ellenére a csoport jelentése szerint a helyzet továbbra is stabil maradt a kintről beszivattyúzott víznek köszönhetően, mivel a fenéken felhalmozódott, megolvadt fűtőelemek nagyrészt elmerültek.

Az elemzést azonban csak tájékoztató jellegű anyagként kezelték, mivel a csoportnak nem volt hivatalosan meghatározott helye a NISA szervezeti struktúrájában.

Az atomenergia-mentes társadalom hamarosan valóság lehet

Napjainkban már nincs áramtermelő atomreaktor Japán nyugati részében. Az ország keleti részében található fennmaradó két reaktort pedig hamarosan bezárják karbantartás miatt.

Ha a jelenlegi helyzet májusig fennmarad, Japán áramellátásához egyetlen atomreaktor sem fog hozzájárulni.
Eddig azoban még nem lépett fel áramhiány, mivel a kereslet-kínálat kiegyenlített volt. A fűtésszezon végének közeledtével még inkább növekedni fog az energiafelesleg.

A tavalyi, március 11-i katasztrófa óta eltelt közel egy év alatt a közvélemény hozzáállása az energia felhalmozásához érezhetően megváltozott; a passzív „muszáj” attitűd irányából elmozdult a „valamit tenni kellene” irányába. Ez a fajta pozitív hozzáállás az energiatakarékossághoz mind az üzleti szférában, mind pedig a háztartások körében terjedőben van. A tavalyi évben bebizonyosodott, hogy a legjobb erőforrás az energiatakarékosság lehet.
Az áramellátó rendszer feszített tempóban üzemel, naftalinszagú/leselejtezett termikus hőerőműveket állítanak szolgálatba, hogy pótolják az atomerőművek révén kiesett energiamennyiséget. Tagadhatatlan, hogy az energiahiány miatti aggodalmak némiképp hatással vannak a gazdaság aktivitására is.
Mindezek ellenére az energiafelhasználás csökkentésére tett erőfeszítések nem fogják vissza a gazdaságot, és nem okoznak komoly fennakadást a mindennapi életben. Mi több, egyre valószínűbbnek tűnik, hogy kialakulóban van egy olyan stratégia, mely lefekteti a gazdasági megújulás alapjait azzal, hogy megreformálja az energiatakarékosság gazdasági és társadalmi rendszerét.

Jogosan vetődik fel tehát a kérdés, hogy valóban szüksége volt-e Japánnak ötvennégy atomreaktorra.

Az atommentes társadalom képe egyre életszerűbbé válik

Tavaly júliusi vezércikkünkben felvázoltuk a képét egy atomenergia-mentes társadalomnak. Ebben a cikkben azt állítottuk, hogy Japánnak módja lenne húsz-harminc év alatt megszabadulnia az atomenergiától.
Tekintetbe véve a tényt, miszerint a tavaly augusztusi keresleti csúcsot is sikerült tizenkét-tizenhat reaktor bevonásával kielégíteni, azt mondhatjuk, hogy a fentebbi vízió korábban is teljesülhet.
Az energiaellátásról és keresletről szóló hasonló tények és feltételezések a kormány energiapolitikájának megváltozását kellene eredményezniük. Ez pedig annak a felismerése lenne, hogy nem kell csak azért reaktorokat alkalmazni, mert biztonságosnak mondják őket. Elég lenne csak annyi reaktort működtetni, amennyire valóban szükség van.
A közvélemény figyelmének központjában jelenleg a fukusimai prefektúra területén fekvő Oi nukleáris erőmű hármas és négyes reaktorának újraindítása áll, melyeket a Kansai Electric Power Co. üzemeltet. A két reaktor üzemen kívül volt, mióta biztonsági ellenőrzésre bezárták őket.
A Nukleáris és Ipari Biztonsági Ügynökség (NISA) átnézte a két reaktor tűréstesztjei alapján készült előzetes értékeléseket, melyeket az erőmű nyújtott be. A beszámolókat „megfelelőnek” tartották.
A kormány által elvárt tűréstesztek - melyek a használaton kívül álló reaktorok újra üzembe helyezésének feltételei -, azonban csak a fontosabb berendezésekre és létesítményekre vonatkoznak, nem pedig a nukleáris erőművek egészére. Ezek a biztonsági tesztek számolnak a nagyobb földrengések és cunamik okozta vészhelyzetekkel, az egyéb tényezőkkel – mint például a tűz okozta veszélyekkel - azonban nem.
A NISA által adott „megfelelő” besorolás tehát nem garantálja az ilyen létesítmények biztonságát, csupán annyit jelöl, hogy a teszteknél alkalmazott számítások helyesek.
Az újra üzembeállításról meghozandó döntésnél tehát elsősorban az kellene biztosítani, hogy a fukusimai nukleáris balesetből levont tanulságokat alkalmazni fogják majd a biztonsági előírásokban és a katasztrófa megelőzésben.Létfontosságú lenne egy jobban működő kríziskezelő rendszer felállítása is, mely biztosítja, hogy váratlan esemény beköveztekor a legmegfelelőbb intézkedéseket foganatosítják a károk mérséklésére.
Ez a folyamat azonban időigényes, a nyári csúcsszezon előtt nem ér a végére. Ha valószínűsíthető, hogy áramhiány lesz nyáron, néhány reaktort munkába kell majd állítani, megfelelően.az előzetes biztonsági intézkedéseknek
Ezt azonban csak akkor szabad megengedni, ha biztosra vehető, hogy az illetékesek megfelelően felmérték és számításba is vették a más forrásokból és az energia megtakarításából származó lehetséges energiakészleteket.

Az erőművek szeretnék visszaállítani az eredeti állapotokat

Az energiatermelő létesítmények kampánya, mely a fukusimai egyes számú reaktor balesete utáni áramhiányra hívta fel a figyelmet, immár teljesen elszakadt a valóságtól.
Az áramszolgáltatásért felelős vállalatoknak természetesen be kell magukat biztosítaniuk a váratlanul bekövetkező helyzetekre, de nagyon sok japán úgy gondolja, hogy az energiaipar csupán a saját érdekeit szem előtt tartva próbálja meg újraindíttatni a reaktorokat, sorjában egymás után, legelsőként az Oi atomerőművéit.
Az erőművek érvelése azonban egyhamar nem győzi meg a gyanakvó közvéleményt.
Hogy a reaktorok működtetéséhez elnyerje a nagyközönség támogatását, a kormánynak legalább azt meg kell ígérnie, hogy a lehető legkevesebb reaktort indítják újra – még abban az esetben is, ha bebizonyosodik, hogy a nyári energiaszükséglet kielégítéséhez elengedhetetlen az atomenergia bevonása.

Hány reaktort indítanak majd újra? Esetleg egyet sem? Milyen hatással lesznek az újraindítások az ország gazdaságára és társadalmára? Hogyan fog változni az áramszolgáltatás díja az elkövetkezendő hónapokban?
Ezeket a tényezőket figyelembe kell venni, és be kell építeni azokba a közép- és hosszútávú tervekbe, melyek az atomenergia-mentes jövőt vázolják fel.
Legfontosabb az, hogy észben tartsuk: nem a már egyszer leállított reaktorok újra üzembe helyezése a cél, hanem a reaktorok leállítása.
A legfontosabb teendő, hogy új nukleáris biztonsági szabványokat állítsanak fel és egy olyan keretrendszert, mely segítségével krízishelyzetben is cselekedhetünk és megelőzhetjük a katasztrófákat.
Azután a még meglévő reaktorok osztályozása jön kockázati értékük alapján, majd el lehet döntenünk, hogy melyektől kell megszabadulni örökre.
Mindeközben folyamatosan szem előtt kell tartani a katasztrófa megelőzési és kitelepítési költségeket, melyeket oly sokáig nem vettek figyelembe.
Vannak olyan döntések, amelyeket most is meg lehet hozni, ilyen például az elöregedett reaktorok leszerelése. Jelenleg Japánban tizenkilenc olyan reaktor van, melyek kora meghaladja a harminc évet. Ezek között szerepel a fukusimai egyes reaktor is. Három másik reaktor életkora pedig már a negyven évet is meghaladta.
Komoly alapja van annak, hogy ezeket az elöregedett reaktorokat minden további, részletes biztonsági átvizsgálás nélkül bezárják. Ez a megközelítés az úgynevezett „elővigyázatossági elv”, melyre Európában és a világ egyéb részein is nagyon odafigyelnek.

Szembenézés a nukleáris veszéllyel

Évközi jelentésében a kormány által megbízott vizsgálóbizottság a fukusimai reaktorolvadás ügyén a paradigmaváltás szükségességére hívta fel a figyelmet, hogy a hasonló csapásokat megelőzhetőek és megfelelően kezelhetőek legyenek.
Hogy ez valóra válhasson, szembesülni kellene végre a valósággal, miszerint az atomenergia termelése eredendően veszélyes. Ezidáig az áramszolgáltatók, a politikusok és a szakértők szemet hunytak efelett a valóság felett.
Ez a fajta hozzáállás teremtette meg az atomenergia biztonságosságának mítoszát. Ennek tudható be az is, hogy a fukusimai katasztrófa bekövetkezte után nem indult konstruktív párbeszéd a nukleáris energiatermelést támogató és az azt ellenző csoportok között.
Annak érdekében, hogy nemzeti egyetértés szülessék az atomenergia-mentes jövőről, új vitafolyamot kell indítani mindenkori szem előtt tartva azt, hogy az atomenergia veszélyes.

-- Asahi Shimbun, 2012. február 27.

Az eredeti cikk megtalálható itt.

„A nukleáris válságot Japán idézte elő, nem a földrengés” – mondta Japán volt miniszterelnöke

Kan Naoto, Japán előző miniszterelnöke elismerte, hogy Japán siralmasan felkészületlen volt a tavalyi nukleáris katasztrófára és elmondta, hogy a súlyosan megsérült Fukusima 1-es erőművet nem kellett volna ennyire közel építeni a szökőár veszélyének kitett tengerparthoz.

Kan egy exkluzív interjúban beismerte a hatóságok hibáit a válság kezelésében, beleértve a gyenge kommunikációt és együttműködést a nukleáris szabályozó hivatalok, a Tokiói Elektromos Művek vezetősége és a Kan által vezetett akkori kormány között.

Ugyanakkor hozzátette, hogy a katasztrófa – a legsúlyosabb atombaleset az 1986-os csernobili eset óta – még ennél is nagyobb hiányosságokat leplezett le az atomenergia-iparban és annak szabályozásában, a nem megfelelő biztonsági előírásoktól kezdve a válságkezelésig; Kan szerint mindezeket felül kellene vizsgálni.

„Március 11. (a katasztrófa időpontja) előtt teljesen felkészületlenek voltunk – mondta. – Nemcsak a berendezéseket tekintve, a rendszerünket és a szervezettséget illetően sem voltunk rendben. Ez volt a legnagyobb probléma.”

Kan elmondta, hogy a katasztrófa arra döbbentette rá, Japánnak rendkívüli mértékben csökkentenie kell az atomenergiától való függőségét, amely a válság előtt az ország áramtermelésének 30%-át adta; és hogy azóta a megújuló energiában hisz.

A volt miniszterelnök azt is elismerte, hogy az információkat időnként lassan tették közzé, és azok néha tévesek is voltak, különösen a válság kezdeti napjaiban. Kan a megbízható adatok akkori hiányát okolta ezért, és cáfolta, hogy a kormány bármikor is információkat hallgatott volna el a lakosság elől.

Kan elmondta, hogy a fukusimai erőműnek már az elhelyezkedése is problémás volt.

„Ha végiggondolták volna, nem építették volna szándékosan ennyire alacsony helyre – mondta Kan. – Az erőművet azzal a feltételezéssel építették oda, hogy nincs valós veszélye egy óriási szökőárnak, és ez volt a probléma igazi forrása.”

„Sokkal megfelelőbb biztonsági lépéseket kellett volna tennünk, de ezt elmulasztottuk – tette hozzá. – Nagy hiba volt, és be kell ismernem, hogy [a balesetet] emberi hibák okozták.”

Kan azt mondta, a válság kezdetétől fogva szem előtt tartotta a legrosszabb forgatókönyv lehetőségét, amelyben az erőmű mind a hat reaktora, és az azok pihentető medencéiben levő fűtőelemek teljesen irányíthatatlanul leolvadtak volna. Ez valószínűleg a radioaktív kihullás szélesebb területen történő elterjedését eredményezte volna, és emberek millióit kellett volna kitelepíteni, beleértve talán Tokió lakosságát is.

Majd Kan azt is elmondta, hogy ennek ellenére sosem utasította a hivatalnokokat, hogy tervezzék meg a tokiói agglomeráció 30 millió lakosának kitelepítéséről szóló forgatókönyvet, habár egy március 25-én közzétett belső jelentés szerint a Japán Atomenergia-bizottság figyelmeztetett erre az eshetőségre, abban az esetben, ha a katasztrófahelyzet súlyosbodik. A pániktól tartva a jelentést eltitkolták, és a fiók mélyére süllyesztették.

„A küldetésem az volt, hogy megakadályozzam ezt [a mértékű kitelepítést], és hogy kitaláljam, hogyan lehet ezt megvalósítani – mondta Kan. – Szerencsések voltunk, hogy sikerült az irányításunk alá vonni a helyzetet, mielőtt a dolgok még rosszabbra fordultak volna.”

Kan azt is elmondta, a válság legsúlyosabb pontja az volt, amikor a harmadik hidrogénrobbanást érzékelték a fukusimai erőműnél március közepén. „Egészen március 15. környékéig egy láthatatlan ellenség ellen álltunk vesztésre” – mondta.

 Fotó: Reuters

Associated Press
Az eredeti cikkek megtalálhatóak itt és itt.

A nukleáris energia kilátásai 2012-ben (második rész)

A nyugaton rég várt nukleáris újjászületés már a fukusimai katasztrófa előtt is reménytelennek tűnt. A bukás hátterében két fő tényező áll: a csernobili lecke tanulságai alapján megtervezett új 3+ generációs reaktorok, amelyeknek a reneszánsz élén kellett volna állniuk, nem tudták beváltani a hozzájuk fűzött reményeket, illetve ami még fontosabb, a bankok nem voltak hajlandóak biztosítani a finanszírozást.

A reneszánsz legfőbb piacai az Egyesült Királyság és az USA voltak. Az atomenergia úttörőiként – olyan várhatóan nagy piacok és országok lévén, amelyek látszólag feladták az új erőművek létesítésére irányuló terveket – az ezekben az országokban történő sikeres újjáéledés erős reklámot jelentett volna ezen új technológiáknak. A későbbiekben pedig a német és olasz nukleáris leállás várt visszafordítása még két további nagy és rangos piacot ígért.

Ezek a „követő” piacok mára nyilvánvalóan kiestek, bár az USA és az Egyesült Királyság kormányai úgy tűnik, figyelmen kívül hagyják azt a tényezőt, hogy a fukusimai katasztrófa esetleg hatással lehet az újonnan épített erőművekre. Az ösztönzők – az USA-ban hitelgarancia, míg az Egyesült Királyságban hosszú távú, nem piaci árakon kötött energiavásárlási megállapodások formájában – még mindig erősítik a terveket. A kormányok elkötelezettsége változatlannak tűnik.

Ennek ellenére nyilván nem tartható az a helyzet, hogy szemet hunyunk a fukusimai események felett. Az a remény, hogy a katasztrófát el tudjuk könyvelni egy olyan esetként, amelynek csak az olyan földrengéseknek és szökőáraknak kitett országok szempontjából van jelentősége, akik Mark I-es típusú forralóvizes reaktorokat üzemeltetnek, nem megalapozottabb, mint a remény, hogy Csernobilnak csak egy megmagyarázhatatlan módon működő bizonyos szovjet reaktormodell szempontjából volt jelentősége.

3+ generációs érvek

Az atomenergia-ipar valószínűleg legszívesebben elfelejtené azokat az érveket, amelyeket a 3+ generációs tervek mellett hozott fel. Röviden, a 3+ generációs reaktorok, melyek építése olcsóbb és könnyebb, a biztonság és egyszerűség álomkombinációját jelentették volna. A várható építési költség (a kamatköltségeket nem számítva) nem lett volna több, mint 1000 dollár/kW, így egy átlagos 1500 MW-os atomerőmű 1,5 milliárd dollárba került volna. Ez sokkal kevesebb, mint az 1990-es években megépített néhány erőmű költsége, és nyilván nem véletlenül; ez a szám azt jelentette volna, hogy az atomerőművekből származó energia versenyképes lesz a gáztüzelésű erőművekből származó energiával.

Az 1000 dollár/kW-os ígéret azonban hamar szertefoszlott, amikor 2004-ben a finnországi Olkiluotóból megérkezett az első megrendelés, és az erre készített árajánlat az említett összeg több mint kétszerese volt. A francia Areva társaság által gyártott európai nyomottvizes reaktor, illetve eddigi egyetlen nyugati utódja, a francia Flamanville építése tragikomédiába fulladt. Mára mindkét erőmű építése 5 évvel van elmaradva az ütemterv mögött, és a legutóbbi becslés szerint kétszer annyiba fog kerülni, mint amennyit az építés kezdetén beterveztek. A legutóbbi komoly becslések és a 3+ generációs modellekre az utóbbi években tett ajánlatok már 6000 dollár/kW-os nagyságrendű árakat tartalmaznak.

A finanszírozás azonban csak részben szól az építési díjról. A legfontosabb tényező azon (az eddigi tapasztalatok szerint jelentős) kockázat, amely az építési idő elhúzódásából és a költségek megnövekedéséből ered, és amelyet Olkiluoto és Flamanville tapasztalatai még inkább megerősítettek. A bankok jelezték, hogy nem hajlandók viselni ezt a kockázatot, így az három lehetséges érdekeltre marad: a közműszolgáltatókra, a kereskedőkre, vagy az államon keresztül a fogyasztókra. A múltban az atomerőműveket azzal a feltételezéssel építették, hogy a kockázatot a fogyasztók fogják viselni, mivel az energiaárakon az összes felmerült költség megtérül majd. Amikor az 1970-es évek végén az USA szabályozó hatóságai a pénzügyi szektortól érkező nyomás ellenére nem voltak hajlandóak az összes költséget áthárítani, a rendelések hirtelen leálltak, és sok erőművet, amely már építés alatt volt, egyszerűen otthagytak.

Egy évtizeddel később, amikor Nyugat-Európában a monopóliumokat elkezdték felváltani a versenyen alapuló energiapiacok, az atomenergia ott sem maradt megfizethető alternatíva. Bár Finnország is egy versenyalapú energiapiac része, az Olkiluoto-t ettől teljesen elszigetelték az energiavásárlási megállapodások, amelyek az erőmű teljes élettartamára szólnak, és igazodnak a ténylegesen felmerülő költségekhez, legyenek azok bármekkorák.

Hasonlóképpen, annak ellenére, hogy Franciaország elméletileg nyitott energiapiac, a Flamanville építője, az EDF gyakorlatilag továbbra is monopolhelyzetű szolgáltató.

Az USA 2002-ig visszanyúló újjáélesztési kísérletének alapja a kockázat áthárítása volt a bankokról az adófizetőkre az atomenergia-projektekre nyújtott hitelgarancia által. Az államadósság még a mai gazdasági helyzetben is kellően jó a bankok számára, és lehetővé teszi a jegybanki alapkamatnál alig magasabb kamattal való kölcsönhöz jutást. Azonban az eladó országok valószínű vonakodásán kívül attól, hogy saját adósságukhoz csapják ezeket a kölcsönöket, más problémák is vannak a hitelgaranciákkal.

Először is, nemzetközi egyezmények értelmében a hiteldíjat valamilyen díj vagy magasabb kamatláb formájában többletköltséggel kell növelni, amely tükrözi a kockázatot. Ha ezen többletdíj hűen tükrözi a kockázatot, logikusan olyan mértékű kell legyen, mintha a kockázatot a magánszektor vállalná. Tehát ha a hitelgaranciát gazdaságos áron nyújtják, nem jelent pénzügyi előnyt. Másodszor, ha a projekt félresiklik és a költségek emelkedni kezdenek, a szolgáltatónak muszáj pénzt kölcsönöznie a piacról, hogy támogatni tudjon egy bukásra ítélt projektet, amiért a részvényesek valószínűleg nem fognak tülekedni.

A lehetőség, mely szerint az erőmű eladója vállalja a kockázatot, Olkiluoto óta már nem reális.
Amikor a projekt elkezdett félresiklani, az Areva elkezdte megszegni a ’kulcsrakész’ szerződését, és választott bíróság fogja eldönteni a vitát arról, ki fogja megfizetni a több milliárd eurós többlet költséget. Nem valószínű, hogy ma bármelyik eladó kulcsrakész szerződési ajánlatot tenne, és ha tennének is, a bankok erre nem adnak hitelt.

A kockázat áthárításának kérdése ezzel visszakerül oda, hogy a fogyasztókat kellene meggyőzni a kockázat viseléséről. Az USA legreménytelibb projektje, a Toshiba/Westinghouse által épített, két AP1000 reaktorból álló Vogtle projekt egy olyan államban (Georgia) létesül, ahol az állam már a projekt építése előtt lehetőséget ad a költségek visszagyűjtésére. A másik reményteli projekt, a szintén két AP1000 építését célzó Summer szintén egy együttműködő kormányzattal bíró államban (Dél-Karolina) létesül. Valószínűtlennek tűnik, hogy lesz még olyan állam, amelynek vezetése hajlandó lesz a költségeket a fogyasztókkal megelőlegeztetni, különösen, ha ezen két erőmű esetében a dolgok rosszra fordulnak. Azt a két projektet, amely versenyalapú energiapiaccal rendelkező államokban létesült, gyorsan veszni hagyták.

Az Egyesült Királyságban, annak ellenére, hogy a kormány ígérete szerint új nukleáris program nem fog állami támogatást kapni, most valószínűleg a zöldáram ár és a különbözetre vonatkozó szerződések fognak napirendre kerülni. Ezek gyakorlatilag biztosítják, hogy az atomerőművek által termelt minden áram előre meghatározott, a piaci folyamatokat figyelmen kívül hagyó áron kerüljön eladásra.

Az EDF a legvalószínűbb fejlesztő az Egyesült Királyságban. Hogy belevág-e egy EPR létesítésébe az országban, az valószínűleg attól függ, a modell ki tudja-e küszöbölni az Olkiluotónál és Flamanville-nél felmerült problémákat, ill. hogy a különbözetre vonatkozó szerződések milyen mértékben fedezik a költségeket. Mivel a szerződési feltételeket piacinak fogják beállítani, a fogyasztók soha nem tudják meg,
valójában miért fizetnek. De ha a létesítés folytatódik, feltételezhetjük, hogy erős költség-visszatérítési garanciák kerültek beépítésre. Hogy az Európai Bizottság mit szól az ilyen szerződésekhez, amelyek nyilvánvalóan megkülönböztető állami támogatást jelentenek, és valószínűleg ellenkeznek az EU szabályozásával, majd kiderül.

BRIC országok + Dél-Korea

Az utóbbi években az új atomerőművek domináns megrendelője Kína volt: 25-öt ez az ország rendelt meg a 38 reaktorból, amelyet 2008 és 2010 között kezdtek építeni világszerte. Ezek közül hat Gen III+ modell volt, négy AP1000 és két EPR. Majdnem az összes többi egy Franciaországból az 1980-as években importált modellen alapult, amelyet pedig még az 1970-es évek elején vettek át a Westinghouse-tól. Efelett a CPR1000 modell felett már láthatóan eljárt az idő, és már Fukusima előtt is tervben volt, hogy az AP1000 fel fogja váltani. Ez nagy lépés lett volna az AP1000 számára, olyan volumenű megrendelést biztosítva, ami lehetővé tette volna a költségcsökkentést és a gyermekbetegségek kiküszöbölését. Ezzel szemben az EPR-nek úgy tűnik, nincs kilátása további megrendelésekre Kínában.

A feszített ütemű építkezésnek azonban mutatkozni kezdtek a jelei. 2011-ben egyetlen új projekt sem kezdődött, míg 2010-ben ez a szám még 10 volt. Fukusima erre bizonyos mértékig magyarázatot ad, de a katasztrófa beütése előtt, 2011 első három hónapjában sem indult projekt. A lelassulás mögött az AP1000 magas költségei állnak. Úgy tűnik, a kínai nagy szolgáltatók más alternatívákat keresnek.

Állítólag most a CPR1000-ből fejlesztett saját modellek, ill. a kisteljesítményű moduláris reaktorok kerülnek előtérbe. Kína mindig is értett ahhoz, hogyan győzze meg a nukleáris ipar képviselőit arról, hogy technológiájuknak nagy jövője vagy az országban. Nem tisztázott, vajon az SMR-ekről és az új fejlett modellekről való tárgyalás folytatódni fog-e. Kína sokkal kevésbé tűnik elkötelezettnek az atomenergia mellett, mint egy évvel ezelőtt volt. Arról is folynak találgatások, hogy Kína exportba kezd, azon a teljességgel alaptalan feltételezésen alapulva, hogy reaktorai olcsók lesznek, és meg tudja
építeni őket a hazai földtől távol is. Dél-Afrika különösen lelkesedik a kínai modellekért, de még a jövő zenéje, vajon ez a lelkesedés tényleges megrendelésekké válik-e.

A valóság az, hogy Kínának sokkal kevésbé van szüksége az atomenergiára, mint amennyire az atomenergia iparnak Kínára. A maga részéről Oroszország Csernobil után több mint két évtizedig nem rendelt reaktorokat a saját piaca számára. Hat erőmű, melyek építését Csernobil előtt kezdték, bőven a 21. században lett csak kész. Egy kivételével (ez az egy a csernobili modell szerint készült) ma már mindegyik használatban van. Az utolsót 2011-ben adták át, 25 évnyi építés után.

2008-ban Oroszország újra rendelni kezdett, egy új modellt, amely állítólag Gen III+ volt. 2008-10-ben a kormány évi két reaktor építését kezdte meg. Export rendelésekről is jelentést tett, Törökországba, Vietnámban, Indiába és Bulgáriába, bár ezek közül még egyetlen projektben sem történtek komoly munkálatok. Hálózatba kapcsolta az iráni reaktort is, amelynek építése még 1975-ben kezdődött meg; ez egy orosz reaktor és egy Siemens tartály érdekes keverékének látszik.

Hogy az orosz modell kielégíti-e a nyugati hatóságok igényeit, nem tudjuk, de az orosz gyártó, a Rosatom késznek tűnik olyan üzleteket kötni, amelyeket egyetlen más gyártó sem, és nem csak Iránban. Törökországgal négy reaktor építésére és működtetésére szerződött le, úgy, hogy az energia nagy részét fix áron adja el, amely a jelentések szerint kb. 100-120 euró/MWh (126,87-152,32 dollár/MWh).

India számára már majdnem befejezett két reaktort Kudankulamban, és állítólag tíz továbbira van szerződése, bár az indiai törvények lehetővé teszik, hogy baleset esetén az eladó korlátozott mértékben felelősségre vonható legyen, annak ellenére, hogy ezt nemzetközi szerződés egyébként kizárja. Oroszországgal kapcsolatban felmerül a kérdés, vajon be tud-e jutni a nagyobb fejlettebb országok piacaira, továbbra is tud-e olyan ajánlatokat tenni, mint eddig, és vajon a technológia túljut-e a nyugati hatóságok rostáján.

India ezzel szemben mindig csak halogatja, hogy nagy atomenergia piaccá váljon. A rendelések részben az ország 1975-ös atomfegyver vizsgálata miatt felmerült ügyeknek, és annak köszönhetően maradtak el, hogy Új-Delhi visszautasította az atomsorompó egyezmény aláírását. Emellett pénzügyi problémák is adódtak, és az ország építési költség és idő mutatói sem túl jók. Az indiai erőművek megbízhatósági mutatója valószínűleg a legrosszabb a világon. Az ország majdnem összes jelenlegi erőműve a kanadai CANDU modell alapján készült, amelyet még az 1975-ös indiai tesztrobbantás előtt importáltak.

Az atomsorompó egyezmény szigorításait megkerülő 2007-es egyezség állítólag az Areva (EPR-ek), Toshiba/Westinghouse (AP1000-k) és a GE-Hitachi (ABWR-ek) felé irányuló megrendelések egész áradata előtt nyitotta meg az utat. A jelentések szerint mindegyik további hat reaktorra szólt, a Rosatomtól rendelt tíz reaktoron felül. India a CANDU modellből is további hat építését tervezi. Egyik üzlet sem látszik azonban még biztosnak, és előfordulhat, hogy az eladói felelősség, ill. pénzügyi kérdések miatt – az eladók nagyon erős támogatást kérnek állami hitelgaranciák formájában – csak töredékük fog ténylegesen megvalósulni.

Dél-Korea jó hírnevet szerzett magának az atomerőművek költség- és időtakarékos építése, ill. megbízható üzemeltetése terén. Ennek ellenére csak 2009-ben lépett a nemzetközi piacra, amikor négy reaktort adott el az Egyesült Arab Emírségeknek, több mint 20%-kal aláígérve az Areva és a Toshiba árainak. Ez nagy fejtörést okozott Franciaországban és Japánban, ahol az atomenergia szektor számára megalázó volt, hogy egy olyan ország győzte le, amelyet technológiailag maguk mögött állónak tartottak. A Dél-Korea által kínált modell a US one, Combustion Engineering System 80+ dizájnon alapul, amely 1997-ben kapott biztonsági jóváhagyást az USA-ban, azonban ma már jelentős fejlesztésre szorulna ahhoz, hogy Európában és az USA-ban engedélyezzék. A munka még nem kezdődött el az Emírségekben, és csak később derül ki, vajon Dél-Korea ajánlata reális volt-e, vagy súlyosan tévedtek az árazásnál, figyelmen kívül hagyva az anyaországtól távoli építés miatt felmerülő költségeket. Ha a dolgok zátonyra futnak, Korea szereplése a nukleáris export piacon valószínűleg rövid életű lesz.

Eredeti cikk elérhető itt.

A nukleáris energia kilátásai 2012-ben (első rész)

London, 2012. Január 30.

Fukusima előtt erős trend volt a meglévő erőművek élettartamának meghosszabbítása. Különösen az USA-ban és Franciaországban volt elvárás, hogy az erőművek élettartamát 40-ről 60 évre (vagy esetleg 80 évre) nyújtják. Franciaországban ez tovább rontotta az Areva problémáit, mivel Franciaország nukleáris kapacitása már így is több a kelleténél. A meglévő erőművek élettartamának 60 évre való meghosszabbítása azt jelentené, hogy az első cserékre 2040 körülig nem lenne szükség, az Areva pedig addig az exporttól függene.

Másrészt viszont, ha a megújulás tényleg kudarcot vall, az élettartam hosszabbítás azt jelenti, hogy az eladók további 20-30 évnyi virágzó, biztos üzletre számíthatnak a szolgáltatások, cserealkatrészek és az üzemanyag biztosítása terén. Így élte túl a világ atomipara az utóbbi két évtizedet.

Bár úgy tűnik, az USA-ban Fukusima nem befolyásolta az élettartam hosszabbítást, meglepő módon Franciaországban igen. Az EU által az atomerőművekre megrendelt stressz-tesztekről széles körben azt gondolták, nem sok mindent fognak felfedni. Alapvetően úgy tűnt, a biztonsági hatóságoktól azt kérik, mérjék fel, hogy az általuk engedélyezett reaktorok valóban biztonságosak-e.

Mégis, a francia hatóságok, akik nem éppen arról voltak ismertek, hogy erős kézzel bánnának az EDF-fel, kritizálták a leginkább a meglévő erőműveket. 2011. szeptemberi első jelentésében Franciaország nukleáris hatósága az alvállalkozók alkalmazásának ügyével foglalkozott, amely véleménye szerint problémák forrása Flamanville-ben. 2012 januárjában a hatóság jelezte, hogy az élettartam hosszabbítás nem éppen az az aranytojást tojó tyúk, amelynek sokan hiszik. Röviden, az élettartam hosszabbítás költsége kb.
1 milliárd euró erőművenként, nagyjából ugyanannyi, mint amennyi egy teljesen új erőműre volt előirányozva.

Technológiai zsákutca

Amennyiben Franciaországban és az USA-ban elérik az élettartam hosszabbítást, és a Gen III+ zsákutcának bizonyul, felmerül a kérdés, milyen lehetőségei maradnak a nukleáris szektornak. Tíz évvel ezelőtt az iparág válasza Generation IV tervek készítése lett volna. A Gen III+-al ellentétben, amelyek a meglévő nyomott vizes és vízforraló reaktorokból kerültek kifejlesztésre, ezek teljesen új technológiákon alapulnának. Az atomhatalmak hat technológiát választottak ki mint a legígéretesebb megoldást.

Tíz évvel később azonban úgy tűnik, semmivel sem járnak közelebb a kereskedelmi alkalmazáshoz. A tervek a korábban már felmerült modellek, mint például a nátrium hűtésű gyorsreaktorok és a magas hőmérsékletű hélium/grafit reaktorok, valamint teljesen kipróbálatlan új modellek, mint például az ólomhűtésű gyorsreaktorok kombinációi voltak. Az ismerősebb reaktorok teljesítménye eddig nagyon gyenge, annak ellenére, hogy a nagyobb atomhatalmak mindegyike folyamatosan próbálta fejleszteni őket az elmúlt 50 évben. A próbaüzemű gyorsreaktorok, mint például a Superphenix, Monju és Dounreay, és a magas hőmérsékletű reaktorok, mint a THTR-300 és Fort St Vrain pályafutása problémákkal teli, és sokszor rövid volt.

Nem világos, hogyan fogja az atomipar megoldani azokat a problémákat, amelyekben az utóbbi 50 évben kudarcot vallott. A radikális új tervek nagymértékű technológiai fejlesztést és haladást követelnek, és nehéz elképzelni, ki fogja ezeket finanszírozni.

A legutóbbi „nyúl a nukleáris kalapból”, a kis teljesítményű moduláris reaktor alapvetően a csökkentett teljesítményű BWR és PWR technológián alapszik, és az atomipar reaktorméretekhez való skizofrén hozzáállását tükrözi. Ezt jól mutatja az AP1000 és a Pebble Bed Modular reaktorok története is. 1990 körül a Westinghouse azt mondta, minél nagyobb reaktorokat akartak építeni, hogy gazdaságosabbak legyenek, de rájöttek, ennek mégsem ez az eredménye. Ezért kifejlesztették az AP600 modellt, amely csak fele akkora, mint az általuk korábban kínált reaktorok. Ezt 1997-ben hagyták jóvá az USA hatóságai.

Addigra azonban kiderült, hogy az AP600 reménytelenül gazdaságtalan, ezért a Westinghouse kifejlesztette a majdnem kétszeres teljesítményű AP1000-et, amely 2011 decemberében kapott végleges hatósági jóváhagyást. Az AP1000 azonban még mindig nagyon drágának bizonyul, és Kína most vizsgálja azt a lehetőséget, hogy a költségcsökkentés érdekében megnöveljék a teljesítményét 1800 MW-ra.

A PBMR olyan kis teljesítményű moduláris reaktornak készült, amely könnyebben illik a kis villamosenergia rendszerekbe. A teljesítmény kis lépésekben növelhető. Az ötlet az volt, hogy a technológia a hűtőanyag hőmérsékletének 850° C-ról több mint 1000° C-ra való felemelésével is fejleszthető lenne, és ezzel létrejönne egy Gen IV modell, a nagyon magas hőmérsékletű reaktor. Ha ezek a hőmérsékletek elérhetőek lennének, katalitikus eljárással lehetővé válna a hidrogén vízből való hatékony előállítása.

Dél-Afrika 1998-ban vette meg a „kavicságyas” technológia, a 80 MW-os Modul 80 modell licenszét Németországtól, és rögtön felminősítette 110 MW-ossá. Arról nem érkezett tőlük részletes jelentés, mi történt az utóbbi évtizedben, tíz év után azonban a projekt 25 évvel volt lemaradva az eredeti ütemtervtől, a próbaerőmű becsült költsége az eredeti összeg 30-szorosára emelkedett, és a hatóságokhoz beadható terv még mindig nem volt készen. Úgy tűnik, komoly problémák voltak a gazdaságossággal, mivel a modell kapacitását folyamatosan emelték, 110 MW-ról 125 MW-ra, aztán 137 MW-ra és végül

165 MW-ra. 2010-ben a dél-afrikaiak végül beismerték a vereséget. Az SMR talán a legújabb lesz az atomerőmű modellek hosszú sorában, amelyek papíron jól mutatnak, azonban nem tudnak kereskedelmi technológiává válni.

Nukleáris kilátások

Annak ellenére, hogy néhány kormány, valamint az atomenergia ipar próbál úgy tenni, a fukusimai katasztrófa nem releváns a jövőbeli befektetések szempontjából, Fukusima következményeinek teljes sora csak évtizedek múlva fog napvilágra kerülni. Csernobil egy kétes tervezésű atomerőmű volt, amelyet érthetetlen módon üzemeltettek egy hanyatló Szovjetunióban, még sem készült még 25 évvel később sem olyan terv, amely elemezné, és tanulni próbálna a csernobili leckéből.

A fukusimai technológia sokkal közelebb áll azokhoz a modellekhez, amelyek a jelenlegi kapacitás nagy részét adják, valamint a Gen III+ modellekhez. Ráadásul a világ technológiailag valószínűleg legfejlettebb országában került felállításra, amely példát mutat a többi országnak a minőség-ellenőrzés terén.

A valóság, amellyel az atomenergia iparnak talán szembe kell néznie, az, amely már a Three Mile Island-i eset óta napirenden van, vagyis hogy egy olyan PWR vagy BWR megalkotása, amely túléli a hűtőanyag és a helyi energiaellátás elvesztését is, és gazdaságos is, egyszerűen lehetetlen. Fukusima ezért talán pontot tesz a nyugati nukleáris reneszánsz végére.

Ennek ellenére az USA és az Egyesült Királyság valószínűleg építeni fog néhány új erőművet, csak azért, hogy bizonyítsa, ha elég közpénzt ölnek az atomenergiába, lehet új reaktorokat építeni, de a szükséges támogatás összege miatt ezek száma nem lesz több egy maréknyinál, és a fukushimai tanulságok napfényre kerülésével valószínűleg a mostani technológia jelentős és költséges módosítására lesz szükség. A világ többi részében, élén a BRIC országokkal, némileg jobbak a kilátások, de még itt is, a költségekkel és a technológiával kapcsolatos kérdőjelek ahhoz vezethetnek, hogy ezen államok nukleáris optimizmusa rövid életűnek bizonyul.

Eredeti cikk angol nyelven elérhető itt.